Igennel válaszolok a kérdésre. A film ugyanolyan művészet, mint a többi, de még gyerekcipőben jár. Minden adottsága megvan azonban, hogy olyan művészi élményeket közvetítsen, amilyeneket Rodin, Beethoven, Leonardo da Vinci vagy Shakespeare művei. Igaz, nem ez a film, amelyet ma ismerünk, hanem a leendő. Az eddig bemutatott legjobb film is csak sejtetheti, micsoda lehetőségei vannak a művészeti ágnak.

Ez az új művészet független a többitől. Nem volna helyes kijelenteni, hogy erősebben kötődnék a festészethez, a zenéhez vagy az irodalomhoz – nem, érinti ugyan ezeket a művészeti ágazatokat, a filmművészetet jellemző szó azonban a „filmszerű”. A „filmszerű” fogalmán főként a mozgóképeket értem. Ezt egyetlen más művészeti ág sem tudja, csak a film mozgókép. Megvannak a saját törvényei. A művészileg megformált filmben mindent, a témát, a rendezést, a színészi játékot, a fényképezést, a kulisszákat, a hangot és a vágást is e törvények szerint kell alakítani. A tökéletes stílusérzék az a legfontosabb tulajdonság, ami fölött a rendezőnek diszponálnia kell.

A rendezés további fontos előfeltétele a dinamika, a szerkezet és a ritmus iránti érzék. Nagy jelentőségű a tetőpontok elosztása a filmben – feszültségnek és oldódásnak arányosan kell váltakoznia. A képek sorrendjét vágással százszorosan változtathatjuk. Ha a rendező, akinek tulajdonképpen mindig saját kezűleg kellene vágnia a filmjét, zenei képességeknek is birtokában van, úgy alakítja a képeket és hangokat, mint az ellenpontozás törvényeivel dolgozó zeneszerző.

A vágó a képeket vad ritmusban táncoltathatja, de álomszerű lassúsággal is vonultathatja őket, az értelmetlen véletlenek orgiáját mutathatja be, de ugyanazokból a képekből logikusan világos cselekményt is felépíthet.

A rendezőnek – a nagy egész létrehozójának – igazából mindent tudnia kellene. Egy festményt nem festhet több kéz, egy szimfóniát nem komponálhat több zeneszerző. Az eszközök ismerete alapfeltétel a műalkotás létrehozásában, a szenvedélyes víziók már inkább az ösztönök, mint az értelem megnyilvánulásai – az ideális eset mindenesetre az, amikor a kettő egyensúlyba kerül. Az alkotó folyamat, a szülés lehet kaotikus is, a későbbi megformálásnak, a kivitelezésnek azonban már tudatosnak kell lennie.

Ha mindezek a feltételek adottak, lehetséges, hogy a legfiatalabb művészet is olyan műalkotásokat produkáljon, mint az építészet, a zene és a festészet.

Mi különbözteti meg a filmet a többi művészeti ágtól? A film elsősorban mozgókép, ami azt jelenti, hogy az alapelemei az egymással szétválaszthatatlanul kapcsolódó kép és mozgás, vagyis a film már művészet, ha csak ebből a két elemből áll. Se a szín, se a hang nem nélkülözhetetlen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a hangos- és színes film nem lehet műalkotás, a legfilmszerűbb azonban a fekete-fehér némafilm, mert csupán az alapelemekből, képből és mozgásból áll. A hangosfilm persze kibővíti ezt a fajta művészetet – szépen és csodásan gazdagítja. Ha a fekete-fehér film két elemből áll, a hangosfilm háromból. Következésképp nehezebb művészi hangosfilmet, mint művészi némafilmet készíteni.

A jó némafilmrendezőnek két adottságra van szüksége: képesnek kell lennie, hogy mindazt, amit lát, lefordítsa az optika nyelvezetére, azonkívül a ritmus és a mozgás iránti született érzékkel is rendelkeznie kell. Muzikálisnak is kell lennie, nem speciálisan, hanem filmszerűen muzikálisnak. Ennek kevés köze van a szokásos muzikalitáshoz.

Egy példa: elképzelhető, hogy valaki nagyon muzikális, mégse érzi, illik-e egy bizonyos zene az adott képsorokhoz. Nem zavarja a jelenet aláfestéséül szolgáló modern vagy klasszikus zene. A filmrendezőnek azonban esetleg felkavarodik a gyomra. Filmkészítés közben akkor is érzi, milyen zene illik a képekhez, ha ő maga nem aktív zenész – ösztönösen azonban a zeneszerzővel együtt komponál. Érzi, hogy egyes felvételek semmiféle zenét nem tűrnek meg, mert összezavarodna a képi hatás, egyesek valódi zörejeket igényelnek, egyesek pedig csak egy bizonyos ritmusú, mondanivalójú, hangszerelésű és hangerejű zenével hatásosak. Elviselhetetlen számára a nagyon erős vagy nagyon gyenge hang. Egyébként kevesebb jó hangosfilm, mint némafilm készül. Csak kevés ember birtokolja úgy ezt a hármas adottságot, hogy képes legyen az egyes elemek harmonikus összekapcsolására. Egyik elem se kerülhet túlsúlyba, már az erőelosztás diszharmóniája elég, hogy ne születhessen tökéletes műalkotás.

A színes film még ennél is sokkal bonyolultabb. Itt ugyanis még egy további adottságra van szükség. Azzal ellentétben, amit sokan hisznek, nem elégséges a színek iránti érzék vagy a festői talentum. Annak a rendezőnek, aki úgy érzi, hogy képes művészi színes filmet készíteni, a korábban említett képességeken túl arra az adottságra is szüksége van, hogy „filmszerűen” bánjék a színekkel. Így lényegesen tudja fokozni a dramaturgiai hatást, a színekkel különböző érzelmeket válthat ki. A kék például nőies, romantikus szín, a pirossal ellentétben életörömet, vitalitást és szenvedélyt fejez ki. Azt is tudni kell azonban, hogy a túlságosan sok és túlságosan tarka színek szétzilálhatják a képi hatást. A színnek harmonikusan kell beilleszkednie, hogy művészi kölcsönhatásban egészítse ki a többi elemet. A kép a mozgás, a hang és a szín ezen új keletű négyes kombinációjából jöhet létre a művészfilm.

Ha a plasztikus filmet is feltalálnák, a művészfilm készítésének nehézségei a végtelenségig fokozódnának. Az öt elem már nem viselné el egymást. Elvennék a levegőt a film, mint műalkotás elől. A realitás feletti közeg jönne létre, amely eltávolodna a művészettől.

* In: Leni Riefenstahl: Emlékeim 1902-1945, Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2003, ford.: Liszkay Zoltán, 326-328. old.