Veglia

Mi parvero nere nuvole (rare nel cielo stellato
basse sui monti oscuri) ale distese, enormi,
di vaghi mostri alati; tanti ch'io ebbi paura,
e subito brividendo, chiusi le imposte.
"Dormi, anima, e sogna il sole, sogna la gioia!" io dissi.
Ma mi sembrò sull'orlo di inevitabili abissi
sospendersi la vita a un filo di silenzio.
O sognante natura, da cui non mi differenzio,
quale concerto immane io nella notte intesi,
desto fino all'aurora, salire a me dai boschi,
dall'umide campagne, dall'acque, dai paesi!



Virrasztás

Fekete felhők jelentek meg (ritkásan a csillagos égben
a sötét hegyekre ereszkedve) szétterjesztett, hatalmas szárnyak,
határozatlan körvonalú szörnyekéi; oly rengeteg, hogy féltem,
és hirtelen megborzadva bezártam az ablaktáblákat.
„Aludj, lélek, és álmodd a napot, álmodd az örömet!” mondtam.
De úgy tűnt, az élet megkerülhetetlen szakadékok
peremén függ, egyetlen csönd-fonálon.
Ó álmodó természet, melytől nem különbözöm,
milyen rettenetes művet hallgattam az éjszakában,
hajnalig éberen, az erdőkből zengeni föl hozzám,
a nedves vidékekről, a vizekről, mezőkről!



Marzo

Marzo, fanciullo dal lungo sbadiglio,
i tuoi capricci incantevoli
come risa dopo le lacrime
sono trastulli di nuvole e sole.
Col tuo fresco fiato che sa di viole
appanni il verde novizio dei colli,
e l'impiuma leggero degli alberi,
per poi rischiararlo improvvisi.
E il gioco delle tue dita
dipana il groviglio del cielo
fra nero e sereno,
come in noi rifluisce e s'arresta la vita
divagando sospesa al tuo riso.
Scherzi col nostro cuore,
fanciullo dal lungo sbadiglio,
come fai sulla proda dei campi
con le piccole stille
che le accendi in minuscoli lampi
per oscurarle di nuvole.



Március

Március, hosszan ásító tündérgyermek,
varázslatos szeszélyeid
mint könnyek után a nevetés
játék nappal és fellegekkel.
Ibolyaillatú leheleteddel
megpárásítod a dombok zsenge zöldjét
és a fák könnyűtollú alapozóját
hogy aztán hirtelen felderítsd őket.
És ujjaid játéka
kioldja az ég
sötét-derűs csomóját,
ahogy visszaözönlik belénk, majd megtorpan az élet
nevetésedtől megtántorodva.
Tréfálsz a szívünkkel,
hosszan ásító tündérgyermek,
ahogy a mezők határában
a kis cseppekkel teszel
melyeket villámszikrákká gyújtasz
hogy felhőkkel homályosítsd el őket.



Simili a melodie rapprese in mondo

Simili a melodie rapprese in mondo,
quand'erano sull'orlo di sfatarsi
nei superni silenzi, ardono pace
nel mezzogiorno torrido le ondate
ferme dei pini, sul brillìo turchino
del mare che smirácola d'argento.
E ancora dalle masse di smeraldo
divampa un concepirsi incandescenze;
ma un pensiero di su le incenerisce
in quella pausa d'essere ch'è cielo:
azzurreggiar di tenebra, che intìma
(dal massiccio dell'alpe all'orizzonte)
ai duri tronchi èrgersi alati incensi
a un dio sonoro, addormentato, in forma
d'un paese celeste sulla terra.



Világgá alvadt dallamhoz hasonlók

A szétoszlás határán állt, világgá
alvadt dallamokhoz hasonlók, térvén
emberfeletti csöndekbe, izzanak
a perzselő délben a fenyves álló
hullámai békén, a tenger mélykék
ragyogásán, mely ezüstösen ámul.
S a smaragd tömegekből még kilobban
egy fehéren fölizzó foganás; de
egy fönti gondolat el is hamvasztja
a lét-szünetbe őket, mert az ég ez:
sötétség kéklése, mely parancsolja
(az appennin hegytől a horinzontig)
a kemény törzseknek tömjént szállatni
egy zengő hang-istennek, aki égi
országnak képében alszik a földön.

 
Arturo Onofri (1885-1928) önálló poétikáját többek között Rudolf Steiner tanításai által inspirálva dolgozta ki (antropozófia, euritmia stb.), részben az itáliai ún. „hermetizmus”-hoz közeli lírai hangot ütve meg (amely költészeti iskola volt, nem azonosítandó tehát az ezoterikus hermetikával, még ha e körök némely képviselője nem is állt távol az ilyen inspiráltságtól). A különféle fiatalkori hatásokból kibontakozva végül is elméleti alapállását a „Nuovo rinascimento come arte dell'io” [Újabb újjászületés mint az én művészete] című írásában (1924) kristályosította ki. 1925 és 1935 között több kötetet jelentett meg, amelyekben „filozofikus” költészetet hozott létre, „pantheisztikus-panentheisztikus” jelleggel fölfogva a természetet és a létezést. Képei kivételes tisztasága és líraisága egyedülálló szimbólumokkal ötvözve váratlan és mind mélyebb analógiákba nyílnak.

Megemlítendők itt tőle a következő gyűjtemények: Liriche (1907), Poemi tragici (1908), Canti delle oasi (1909), Disamore (1912), Liriche (1914), Orchestrine (1917), Arioso (1921), Le trombe d'argento (1924), Terrestrità del sole (1927), Vincere il drago! (1928), Simili a melodie rapprese in mondo (1929), Zolla ritorna cosmo (1930), Suoni del graal (1932), Aprirsi fiore (1935).

 
Fordítások és ismertető: MA