|
Julius Evola
„NEUE SACHLICHKEIT”:
Hírhedt „háborús regényének” előszavában E. M. Remarque írja: „Ez a könyv sem egy tézis cáfolata, sem megerősítése nem kíván lenni. Azt akarja csak elmondani, hogy volt egy nemzedék, amelyet a háború zúzott össze, még akkor is, amikor a gránátok megkímélték”. Rohan hercege hasonlóképpen ír: „a mi nemzedékünknek nem volt fiatalkora. Serdülőként lépett be a világtragédiába, felnőttként, komolyan és magányosan jött ki belőle, kizárólag az engedelmesség és parancsolás komoly diszciplínájának nyomait viselve”. Már Nietzsche, e tekintetben is profétikusan, előre bejelentette a „kultúra összeomlását”, az „európai nihilizmus”-t, de azt is írta: „ha a fa összeroskad, csak a már száraz levelek hullanak le; az, ami nem tör össze, megerősít”; és majdnem úgy, ahogy a Királyok könyvében, szól a föld megrendülése és a tűz heve utáni könnyű és tiszta fuvallatról, „amelyet csak az Úr hoz el”, így vázolva föl egy új emberfajta mítoszát, amely az összeomlásból kiemelkedik és visszatér a szabad magasságok és a többé nem emberi valóságok nagy lélegzetéhez. Azt lehet mondani, hogy most valami hasonló kezd formálódni azoknak az országoknak az atmoszférájában, amelyekben ezek az írók élnek. Való igaz, hogy a háború az Észak rasszaiban olyan rombolást vitt végbe, mint egyik másikéban sem, nem csak anyagi, hanem egyúttal és főleg szellemi téren is. Egy nemzedék tört össze lélekben. Az előző generációktól mintegy szakadék által elválasztva találta magát: valami másként észleli, nem érti meg azokat többé. Más életből él, és azt sem tudja, melyek azok a hidak, amelyek leomlottak mögötte. Nem új művészi vagy intellektuális-gondolkodási formákról van szó, inkább egy belső attitűdváltozásról, amely mintegy az emberi akarat közreműködése nélkül jött létre, mint egy maguk a dolgok által teremtett tényállás. A viszony, amelyben az ember a valósággal van, többé nem ugyanaz; ezért hát annak az értelme, amit az ember jelent, más. Németországban új világ van fölemelkedőben, hideg, félárnyékoktól mentes, mentes a szentimentalizmustól, szabad, romantikaellenes: a neue Sachlichkeit, az „új lényegiség”1 világa. A neue Sachlichkeit az új északi fiatalság parancsszava. Hogy érezzük, milyen mélységig hatol ez az átalakulás az összes értékben, az exszisztencia összes jelentésében egy központi motívumot követve, el kell olvasni egy nemrég megjelent könyvet, amely az új német generáció egy huszonkét éves képviselőjének ajkáról elhangzott jelentős és bátor hitvallás. A szerzője Franz Matzke. A könyv címe Mi, fiatalok, ezek vagyunk! 2. Nem egy doktrínáról beszél, hanem a valóságról; akárhogy is, az eljövendő idők jeléről. „A fiatal nemzedék életérzéséről írok, a köztünk töretlenekéről, a teljesekéről, a holnap Uraiéról. Egy új faj van itt, új szellemi és testi kiállással, amely ma harcolva kel föl, holnap megragadja a hatalmat, s holnapután lealkonyul.” „A támaszok el lettek mozdítva, a kötelékek szétoldódtak, az erők leváltak hordozóikról: az űrben lettünk hagyva, a teljes relativitásban” – mondja Matzke – „mégsem estünk el. Saját életstílust teremtettünk magunkból és magunknak. A káosz nem szippantott magába minket, ellenkezőleg, világosabb látást hódítottunk meg, valamint saját státuszunk biztonságát. És kiszabadítottuk a szabadság világát az emberi világból”. Matzke szerint ami az előző nemzedékeket jellemezte, az valójában a „lélek” kultusza volt. Ennek nevében öltöztették a dolgokat érzelmekbe, romantikus füstözetbe, szenvedélyes hévbe, tragikus vagy meghitt formákba, mindenféle „szándékokkal”. Maga a múlt század verizmusa sem volt más, mint egy irodalmi álarc. Minden dolog közepette ott volt az emberi személy a maga problémáival, komplikációival, értékeléseivel: és minden dolog olyan mértékben vált fontossá, amennyiben ezzel a centrummal vonatkozása volt. Azt akartuk, hogy a világ az emberről beszéljen: hogy az a mi formánkat vegye föl. Így lelkesítettük át hidegségét a szívünk hevével, átszellemítettük, hogy elvegyük távoliságát, és hogy megoldjuk határainak keménységét. Gefühl und Gemüt. Soha nem hagytuk, hogy a dolgok egyenesen érkezzenek el hozzánk, mindig a »lelken« keresztül kellett, hogy hozzánk jöjjenek. Mindez az új északi nemzedékben nem létezne többé. Az új nemzedék vissza akarná adni a világnak az emberi iránti közömbösség és az örökkévalóság jellegzetességeit, amelyek elvesztek az előző korokban. A dolgokkal a maguk teljes hidegségében és keménységében áll szemben, elhallgattatva a lelket, és mindenre vakon, ami nem valóságos: neue Sachlichkeit. „Sachlich vagyunk” – írja Matzke – „mert mindaz, ami pusztán emberi, undorít minket, és arról beszélünk a lehető legkevesebbet; mert látjuk a valóságot, amely számunkra feljebb való a gondolatoknál és az embereknél – a dolgok valósága nagy, végtelen, és mindaz, ami emberi, apró, feltételes, érzelemmel átitatott. Sachlich vagyunk, mert az objektivitás, a dolgok követeléseinek és nyelvének hiánya közelebb áll hozzánk, mint a gondolatok és a szenvedélyek ékesszólása; mert csak az érdekel minket, ami a valóság határai között fejeződik ki, viszont mindaz, ami szívből szívbe közvetített kifejezés, visszataszít; mert minden téren megvetjük a szerzői hiúságot, és az objektívum a maga egyetemességében számunkra bármilyen önkényes pszichológia fölött áll.” Így tehát első helyen áll minden dolgok és emberek közötti kompromisszum likvidálása: megtisztítani a dolgokat az emberitől, visszahozni a nyugodt, stabil, világos, hideg világot: a nagyszerűt, amilyen az első napon volt: visszaadni neki a maga néma és elhagyatott, primordiális nagyságát. Semmi alkonyati fény, semmilyen illúziókból és gondolatokból szőtt langy háló: „jobb a gyűlöletes és világos, mint a szép és fátyolos”. Mint ahogy a déli nap alatt minden szögletnyi árnyék elmenekül, így a mi pillantásunk alatt…” – mondja Matzke – „…a dolgok kiszabadulnak környezetünk vérszegény életéből, amely mindenhova befészkelte magát anemizálva, meghamisítva és megmételyezve azokat: újra szabaddá és csillogóan tisztává válnak. Nem úgy van, hogy érzéketlenné váltunk, és csak mások gondolják majd úgy, hogy a lélek, amely hallgat, nem lélek többé: nekünk is van érzékenységünk, de ez mások érzései előtt nem gyullad föl többé, csak a valóságos dolgok és az előtt lobban lángra, ami magában az emberben valóságos, elementáris.” Ez a neue Sachlichkeit középpontja. És hasonló attitűdváltást hoz magával az érdeklődés áthelyeződése a természet egyik aspektusáról a másikra. Ezen új generációk számára a természet többé nem abban érdekes, ami festőit, „művészit”, ritkát és jellegzeteset kínál. A természetben többé nem a „szépet” keresik, ami az álmokat táplálja, és a nosztalgiába hajlik. Matzke szerint a szép emberi művekhez illő elnevezés és nem alkalmazható a természetre: nem tud másoknál „szebb” vidékekről, hanem csak másoknál távolibb, határtalanabb, nyugodtabb, keményebb, hidegebb vidékekről. „A természet számunkra a dolgok nagy birodalma, azon dolgoké, amelyek nem akarnak semmit sem tőlünk, amelyek nem parancsolják és nem kérik lelkünk valamiféle attitűdjét: amelyek némán állnak előttünk, mint egy maga számára örökké idegen világ. És pontosan erre van szükségünk, erre a nagyságra és távolságra, erre az azonosságra, amely önmagában pihen, magasan az emberek apró örömei és apró szenvedései felett. A tárgyak zárt világa, amelyben mi magunk tárgyaknak érezzük magunkat – teljes szabadság mindattól, ami csak szubjektív, minden hiúságtól és személyeskedő semmiségtől – ez hát, ami számunkra a természet. Minden kultusz-szerű hozzáállás megtagadott tőlünk, így hát a mienk nem természetkultusz. A vidékekről nem beszél hozzánk semmilyen Isten. Semmiféle Isten és semmiféle ember. És ez a mi vidékünk és a mi boldogságunk nagysága.” Így van tehát, hogy többé nem a fák közötti, festői vízeséssel, alkonyokkal és holdvilágokkal szól a természet az új fiatalsághoz, viszont sivatagokkal, sziklákkal, síkságokkal, gleccserekkel, fekete norvég fjordokkal, a tárgyak hajthatatlan magányával igen – mindazzal, ami primordiális, nyugodt, hozzáférhetetlen, csendes. Matzke megjegyzi, hogy ma magának a természet érzékelésének a formája más: inkább epikus, mintsem lírikus, nyugodt, és inkább folyamatos, mint kivételes. A megelőző nemzedék kis látképeket nézegetett vagy szemlélt, az új sziklalépcsőket és jégfalakat; az előzőt a természet érzésekre indította, az utóbbit viszont cselekvések felé; az „lélekkel” érzett, ez testtel. Ezen kívül az elmúlt romantikus-polgári nemzedék számára a természet olyan volt, mint a vasárnapok vagy a nyári pihenőidők szeretője: a városi élet költői megszakítása. Az új generáció számára viszont valami fundamentális, abban az értelemben, hogy exszisztenciája van, valami komoly és nyers: a nagy, nagy világ, amelyben kő-panorámák és a nagyvárosok acélja, a vég nélküli, egyenes végű utak, a nagy anyagraktárak daruerdői ugyanazon a szinten állnak, mint a végtelen és magányos erdőségek, és amelynek nyers, ékesség nélküli érzése egy pillanatra sem hagyja el a lelket. Eképpen a neue Sachlichkeit benső stílust, szellemi testhelyzetet kovácsol.
Molnár András fordítása
1 Előnyben részesítjük a Sachlichkeit szó „lényegiség”-gel való visszaadását, a „tárgyilagosság” helyett. Sachlichkeit a Sache-ből = dolog, nem csak a materiális értelemben, hanem a konkrét, objektív elem („tartani magát a dologhoz”) általánosabb értelmében. Sachlich azt jelenti, hogy egy dologhoz, annak lényegéhez tartozó, az önkényes, szubjektív és esetleges kizárásával. 2 Matzke, F., Jugend bekennt: So sind wir!, Reclam Verlag, Leipzig, 1930. |