I.

Mindnyájan ismeritek azt a vad mélabút, amely hatalmába kerít, ha a boldogság idejére emlékezünk vissza. Mégis mennyire lehetetlen visszaidézni ezeket az időket, és kegyetlenebbül el vagyunk tőlük választva minden távolságnál. Visszapillantva a képek szebbeknek is tűnnek; úgy gondolunk rájuk, mint egy halott kedves testére, aki mélyen a földben nyugszik, ám akit délibábhoz hasonlóan mégis valamilyen magasabb és szellemibb díszben látunk magunk előtt. És szomjazó álmainkban mindig újra végigjárjuk múltunk minden kicsi részletét, minden apró ráncát. Úgy tűnhet akkor, hogy az élet és a szerelem kelyhe nem lett csordultig megtöltve, ám semmilyen bánat sem hozza vissza azt, amit elmulasztottunk. Ó, bárcsak ez az érzés tanulságul szolgálhatna a boldogság minden pillanatában!

S még édesebb lesz az emlékezés napsütötte éveinkre, ha hirtelen borzalmak vetettek nekik véget. Akkor értjük csak meg, mekkora szerencse nekünk, embereknek, ha kis közösségeinkben éldegélünk, békés otthonban, jó beszélgetések mellett, szeretetteljesen üdvözölve egymást reggel és este. Jaj, mindig későn vesszük észre, hogy ezzel a bőség szarujából már eleget kaptunk.

Így gondolok vissza én is azokra az időkre, amikor a nagy Marinánál éltünk – a visszaemlékezés csalogatja csak elő varázsát. Akkoriban nyilván sok gond, sok szomorúság homályosította el napjainkat, és különösen a főerdésztől óvakodtunk. Ezért aztán bizonyos szigorban éltünk, s szerény ruhákban jártunk, bár semmilyen fogadalom nem kötött minket. Kétszer egy évben pedig hagytuk, hogy a jókedvünk eluralkodjék - egyszer tavasszal és egyszer ősszel.

Ősszel mulattunk, mint a bölcsek, és tisztelettel adóztunk a zamatos boroknak, amelyek a nagy Marina déli lejtőin teremtek. Amikor a kertekben a vörös lomb és a sötét szőlő között meghallottuk a vincellérek vidám kiáltásait, amikor a kicsi városokban és falvakban nyikorogni kezdtek a prések, és a friss törköly illata erjedő fátylat vont az udvarok köré, akkor leereszkedtünk a gazdák, pincemesterek és bortermelők közé, és ittunk velük a hasas korsóból. Ott mindig vidám társakra leltünk, hiszen a föld gazdag és szép, így hát gondtalan nyugalom terem rajta, a tréfa és jókedv pedig mindennapos.

Így ültünk estéről estére vidám vacsorák mellett. Ezekben a hetekben álarcos szőlőhegyi csőszök vonultak hajnaltól estig karabélyokkal és puskákkal a kertekben fel-alá, és sakkban tartották a vidám madarakat. Későn tértek vissza fürjek, pettyes rigók és barázdabillegetők koszorújával, zsákmányuk pedig hamar megjelent szőlőlevelekbe ágyazva az asztalon. Sült gesztenyét és zsenge diókat is szívesen ettünk az újborhoz, valamint sokféle csodálatos gombát, amelyeket arrafelé kutyákkal kerestetnek az erdőben - fehér szarvasgombát, apró tinorát és piros császárgombát.

Amíg a bor még édes és mézszínű volt, egyetértésben ültünk az asztal körül, békésen beszélgetve és gyakran a szomszédunk vállára téve kezünket. Amint azonban a bor dolgozni kezdett, és a föld részecskéit kezdte kidobni magából, erőteljesen feltámadtak az élet szellemei. Ragyogó párharcokat vívtak akkor, amelyben a nevetés fegyvere döntött, és amelyek során olyan ellenfelek találkoztak, akiket a gondolatok könnyed, szabad irányítása jellemezett, ahogy arra csak a hosszú, fáradságos élet taníthat meg.

Ezeknél a lobogó hangulatú óráknál még többre becsültük a hazafelé tartó csöndes utat kerteken és mezőkön át, a mámor mélyében, miközben a reggeli harmat már kiült a tarka virágokra. Ha áthaladtunk a kicsi város kapuján, jobbra a világító tengerpartot láttuk, balra tőlünk pedig holdfényben úszva a márványszirtek kezdődtek. A kettő között nyújtóztak a szőlőhegyek, amelyek dombjain elveszett az ösvény.

Ezekhez az utakhoz tartoznak a hirtelen, megdöbbenő ébredés emlékei, amelyek egyszerre rémisztettek meg és vidítottak föl minket. Úgy tűnt, mintha az élet mélységéből a felszínre törtünk volna. Mint amikor valami zörgés ébreszt fel álmunkból, úgy lépett be egy kép mámorunk sötétségébe - talán az a kecskeszarv, amit arrafelé a parasztok magas botokra tűzve a kertjükben hagynak, talán az uhu, ami sárga szemekkel ült egy pajta tetején, vagy egy meteor, ami recsegve zuhant az égbolton át. Mindenképpen szinte megkövülten álltunk ott, és hirtelen borzongás ragadott magával. Aztán úgy éreztük, mintha a föld szemléletének új képességét nyertük volna el; úgy néztünk körül, mintha szemünk képes volna meglátni az aranyat és a kristályokat, a világító ereket az áttetsző föld mélyében. S ilyenkor történt, hogy közeledtek hozzánk, szürkén és mint az árnyékok, a föld ősi szellemei, akik már régóta itt laktak, még mielőtt a kolostortemplom harangjai megszólaltak volna, és még mielőtt az eke feltörte volna a földet. Vonakodva közeledtek felénk, durva, faarcokkal, arckifejezésük kimeríthetetlen egyetértésben egyszerre volt vidám és ijesztő; mi pedig egyszerre félelemmel és mély megrendüléssel pillantottuk meg őket a szőlőhegyen. Néha úgy tűnt, mintha beszélni akarnának, ám aztán hamar elillantak, mint a füst.

Némán tettük meg ilyenkor a kolostorig tartó rövid utat. Amikor fölgyulladt a fény a könyvtárban, egymásra néztünk, és ekkor megláttam Otho testvér arcán az emelkedett, sugárzó ragyogást. Ebben a tükörben ismertem föl, hogy a találkozás nem álom volt. Anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna, megszorítottuk egymás kezét, és én felmásztam a herbáriumba. Később sem beszéltünk semmi ilyesmiről.

Fönt még sokáig ültem vidáman a nyitott ablak mellett, és a szívemben éreztem, ahogy az élet anyaga aranyfonállal letekeredik az orsóról. Aztán felkelt a nap az Alta Plana fölött, és ragyogva megvilágosodtak a földek egészen Burgundia határáig. A vad sziklák és gleccserek fehéren és vörösen szikráztak, a magas part pedig remegve tükröződött a Marina zöld tükrében.

A magas tetőn a rozsdafarkú fecskék megkezdték napjukat, és etették a második fészekaljat, amely éhesen ciripelt, mintha apró késeket köszörülnének. A tengeri nádból kacsák lánca emelkedett fel, a kertekben pedig pinty és tengelice csipkedte le a szőlő utolsó bogyóit. Aztán hallottam, ahogy nyílik a könyvtár ajtaja, és Otho testvér kilép a kertbe, hogy a liliomok után nézzen.

2

Tavasszal viszont mulatoztunk, mint a bolondok, ahogy arrafelé szokás volt. Színes bohócgúnyába öltöztünk, amelynek foltjai úgy világítottak, mint a madártollak, és gólyacsőrt húztunk. Aztán bolondos léptekkel, karunkat szárnyakként lengetve leereszkedtünk a városkába, amelynek régi piacterén felállították a magas bolondok fáját. Ott került sor fáklyafénynél az álarcos felvonulásra; a férfiak madaraknak öltöztek, a nők pedig régi évszázadok díszruháit öltötték magukra. Magas, elváltoztatott, játék órákat idéző hangon pajkos szavakat kiáltottak felénk, és mi éles madárrikoltozással választoltunk.

A kocsmákból és borospincékből már csalogattak is minket a tollasok indulói - a tengelicék vékony, szúrós fuvolái, a kuvikok rezgő citerái, a fajdkakasok hangos nagybőgői és azok a sivító verklik, amelyekkel a búbos bankák kísérték gyalázatos verseiket. Otho testvér és én a feketeharkályokhoz csatlakoztunk, akik az indulót fakanállal verték facsöbrökön, és bolondos bíróságot tartottak. Itt óvatosan illett innunk, mivel a bort szalmaszálakon keresztül kellett a csőr nyílásán át az üvegből kiszívni. Ha a fejünk már majdnem felforrt, felfrissítettük magunkat egy sétával a körfal melletti kertekben és síroknál, és a tánctermekbe is ellátogattunk, vagy az egyik fogadós lugasában levettük a maszkunkat és egy futó kedves társaságában agyagedényekből elfogyasztottunk egy adag burgundi csigát.

Mindenhol és egészen hajnalig felhangzott ezeken az éjszakákon az átható madárfütty - a sötét utcákban és a nagy Marinán, a gesztenyeligetekben és a szőlőkertekben, a lámpásokkal díszített gondolákon a tenger sötét tükrén és még a temetők magas ciprusai között is. S mindig, mint valami echót, hallani lehetett azt az ijedt, menekülő kiáltást, ami megismételte a madárhangot. Ennek az országnak az asszonyai szépek, és tele vannak azzal az áldott erővel, amit az öreg parókás az adományozás erényének nevezett.

Tudjátok, nem az élet fájdalmai, hanem a jókedv és a vad teljesség az, ami az emlékezés által közel visz a könnyekhez. Így például mélyen a fülemben cseng a hangoknak ez a játéka, különösen az a tompa kiáltás, amellyel Lauretta a fal mellett fogadott. Bár fehér, arannyal szegélyezett ruha takarta tagjait, és gyöngyházálarc fedte el arcát, én azonnal megismertem a fasor sötétjében csípője ringásáról; s furfangosan elbújtam egy fa mögött. Aztán megijesztettem harkálynevetésemmel, és követtem, miközben széles, fekete szárnyaimmal csapkodtam. Fent, ahol a római kő állt a szőlőföldön, elkaptam a kimerült nőt, és reszketve karomba fogtam, tűzvörös maszkom az arca fölé borult. Amint úgy éreztem, hogy szinte álomba esik, varázserő hatása alatt elalél a szorításomban, elfogott a részvét, és nevetve felvontam madárálarcomat a homlokomra.

Ekkor ő is nevetni kezdett, és halkan a számra tette a kezét - halkan, hogy csak az ujjai között fújó légzést éreztem a csendben.

3

Egyébként nagy visszavonultságban éltünk kolostorunkban. A kolostor a márványszirtek szélén állt, egy sziklasziget közepén, amilyen itt is, ott is megtöri a szőlővidéket. Kertjét vékony csíkokban a kőből takarékoskodták ki, laza építésű fala mellett pedig megtelepedtek azok a vadvirágok, amelyek a jó szőlőhegyeken nőnek. Év elején a jácint kék gyöngyfürtje virágzott itt, s ősszel a zsidócseresznye örvendeztetett minket vörös lámpásként izzó gyümölcsével. A házat és a kertet pedig egész évben ezüstzöld rutabokrok szegélyezték, amelyekből, ha magasan állt a nap, kusza illatok kavarogtak fölfelé.

Délben, amikor a nagy hőségtől forrtak a szőlőszemek, a kolostorban frissítően hűvös volt, nemcsak mivel déli szokás szerint mozaikkal volt kirakva a padló, hanem azért is, mert egyes termei a sziklába épültek. Ilyenkor szívesen nyújtózkodtam el a teraszon, és hallgattam félálomban a kabócák üveges énekét. Aztán kardos lepkék repültek be a kertbe, és rátelepedtek a vad murokrépa tányérvirágaira, és a szirteken gyöngygyíkok napoztak. És végül, amikor a kígyóösvény fehér homokja már hevesen izzott, lassan a kőre telepedtek a lándzsás viperák, amelyet hamarosan mint valami hieroglifaírás fedtek a kígyótestek.

Nem féltünk ezektől az állatoktól, amelyekből számos ott tanyázott a kolostor repedéseiben és hasadékaiban; inkább gyönyörködtünk bennük, napközben színpompájukban, este pedig abban a finom, csilingelő füttyben, amellyel szerelmi játékukat kísérték. Gyakran lépkedtünk el felettük finoman felhúzott ruhával, vagy toltuk őket odébb a lábunkkal, ha vendég érkezett, aki félt tőlük. Vendégeinket mindig kézen fogva vezettük át a kígyóösvényen; s gyakran éreztem ilyenkor, hogy a szabadság és táncos biztonság érzése, ami ezen az úton elfogott minket, mintha a vendégeinkre is átragadt volna.

Sok minden közrejátszhatott abban, hogy ennyire megbarátkoztunk ezekkel az állatokkal, de biztos, hogy öreg szakácsnőnk, Lampusa nélkül nem is sejtettük volna, milyen sürgés-forgással vannak. Lampusa egész nyáron minden este egy kis ezüstüstben tejet tett nekik a sziklakonyha elé; majd sötét kiáltozással előcsalogatta az állatokat. Az utolsó napsugarakban látni lehetett, ahogy az egész kertben megcsillannak az aranyló tekervények, a liliomágyasok fekete földjén és az ezüstzöld rutalevelek mellett és fenn a mogyoró- és bodzabokrokban. A kígyók aztán az égő napkorong alakjába rendeződtek az üst körül, és magukhoz vették az adományt.

Az ilyen etetések alatt Lampusa már korán a karján tartotta a kis Eriót, aki kicsi hangjával kísérte a nő kiáltozását. Mennyire csodálkoztam aztán, amikor egyik este láttam, ahogy a gyermek, aki még alig tudott járni, maga cipeli ki az üstöt a szabadba. Ott aztán körtefa kanállal verni kezdte az üst szélét, mire a vörös kígyók csillogva előbújtak a márványszirtek hasadékaiból. És hallottam, ahogy a kis Erio nevetett, mintha álomban volna, miközben ott állt a kígyók között a konyha előterének döngölt agyagpadlóján. Az állatok félig felágaskodva tekeregtek körülötte, és a feje fölött ringatták nehéz fejüket gyors ingamozgásukkal. Az erkélyen álltam, és nem mertem Erióra kiáltani, mint olyasvalakire, aki álmában meredek ormokon vándorol. Aztán észrevettem az öreg szakácsnőt, aki keresztbe font karral állt ott, és nevetett. Ahogy őt észrevettem, a perzselő veszély alatti biztonság csodálatos érzése fogott el.

Ezen este óta Erio volt az, aki a vacsoraharangot megszólaltatta. Amint meghallottuk az üst hangját, félbehagytuk a munkát, hogy az etetés látványának örvendezzünk. Otho testvér előjött a könyvtárból, én pedig a herbáriumból kiléptem a belső erkélyre, és Lampusa is ellépett a tűzhelytől, és büszke, szeretetteljes arccal figyelte a gyermeket. Gyönyörködtünk igyekezetében, amellyel az állatokat rendezgette. Erio hamarosan mindegyiket nevén tudta nevezni, és ott tipegett kék, aranyszegélyű bársonykabátkájában a kígyók között. Arra is nagyon ügyelt, hogy mindegyik kapjon a tejből, és helyet csinált az üstnél a később érkezők számára. Ilyenkor az egyik vagy másik állat fejére ütögetett körtefa kanalával, vagy ha nem hagyták el elég gyorsan a helyet, megragadta a nyakuknál, és erőnek erejével elhúzta őket. Bármennyire durván fogta is meg a kígyókat, azok mindig egészen finomak és szelídek maradtak vele, még a vedlés ideje alatt is, pedig olyankor nagyon érzékenyek. Vedléskor a pásztorok nem engedik nyájukat a márványszirtek melletti legelőkre, mivel egyetlen pontos harapás, és a legerősebb bika is összeesik, mintha villámcsapás érte volna.

Erio különösen azt a nagy, gyönyörű kígyót szerette, amelyet Otho testvér és én Greifinnak neveztünk, és ami a szőlősgazdák elbeszélése szerint ősidők óta a sziklák közt élt. A lándzsás viperák teste fémesen vörös, s mintázatukba gyakran keverednek világos sárgaréz-csillogású pikkelyek. Ennél a Greifinnál azonban tiszta és hibátlan aranycsillogás volt látható, ami a fejnél drágakőszerű zöldes ragyogássá változott, egyre erősebb fénnyel. Dühében pajzsot tudott formálni nyakából, ami mint valami aranytükör szikrázott a támadás alatt. Úgy tűnt, mintha a többiek tiszteletet tanúsítanának iránta, mivel senki sem nyúlt az üsthöz, amíg az aranyszínű kígyó nem csillapította szomját. Utána pedig láttuk, ahogy Erio játszott vele, miközben a kígyó, ahogy a macskák szokták, néha a gyerek kabátkájához dörgölte hegyes fejét.

Ezek után Lampusa vacsorára hozott nekünk két pohárral a gyenge borból és két szelettel a sötét, sós kenyérből.

4

A teraszról egy üvegajtón keresztül lehetett a könyvtárba lépni. Szép reggeli órákon ez az ajtó tágra volt nyitva, s ettől Otho testvér mintha a kert valamelyik részében ült volna. Mindig szívesen léptem be ebbe a szobába, amelynek mennyezetén zöld, lombos árnyékok játszadoztak, és amelynek csendjébe behatolt a fiatal madarak csipogása és a méhek közeli zümmögése.

Az ablaknál egy festőállványon nagy rajztábla állt, a falakon pedig a mennyezetig tornyosultak a könyvsorok. A legalsó könyvsor magas szekrényben talált helyet, amelyet a fóliánsok számára terveztek - a nagy Hortus Plantarum Mundinak és kézzel illusztrált műveknek, amilyeneket ma már nem nyomtatnak. Fölötte kezdődtek a polcok, amelyeket fiókok segítségével még szélesíteni lehetett - ezeket gyors jegyzetek és megsárgult herbáriumoldalak takarták. A polcok sötét táblái közt kapott helyet a kőbe vésett virágok gyűjteménye is, amelyeket mész- és szénbányákban véstünk ki, köztük pedig néhány kristályt lehetett látni, amelyeket díszként szokás kitenni, vagy akár bölcs beszélgetés közben kézbe is lehet venni. E fölött kezdődtek aztán a kisebb kötetek - egy nem túlságosan nagy botanikus gyűjtemény, amely azonban hiánytalan volt a liliomokkal kapcsolatban megjelent bármilyen nyomtatvány tekintetében. A könyvtárnak ez a része még három irányban ágazott szét - olyan művekre, amelyek a virágok alakjával, színével és illatával foglalkoztak.

A könyvespolcok még a kisebb teremben is folytatódtak, és végigkísérték a lépcsőt is, amely fölvezetett egészen a herbáriumig. Itt kaptak helyet az egyházatyák, a gondolkodók és a régebbi és újabb korok klasszikus szerzői, illetve mindenféle-fajta szótárak és enciklopédiák egész gyűjteménye. Esténként a kis teremben találkoztam Otho testvérrel, ahol a kandallóban száraz szőlővessző égett. Ha napközben jól haladt a munka, akkor könnyed szórakozással mulatattuk magunkat, s meghatározott módon vitatkoztunk, dátumokat és szerzői tekintélyeket követve. A tudás csip-csup dolgaival mókáztunk, illetve ritka vagy az abszurdot idéző idézetekkel. Ezeknél a játékoknál igen jól jött nekünk a bőrbe vagy pergamenbe öltöztetett néma rabszolgáknak ez a serege.

Általában korán fölmásztam a herbáriumba, és éjfélnél tovább folytattam ott a munkát. Beköltözésünkkor a padlót fával borítottuk be, és szekrények hosszú sorát állítottuk föl. Ezeknek a szekrényeknek a fiókjaiban halmozódtak ezerszámra a herbáriumos lapok kötegei. Csak kis részben gyűjtöttük ezeket mi magunk, s általában olyan kéztől származtak, mely már rég az enyészeté lett. Néha, ha valamilyen növényt kerestem, olyan, az időtől megbarnult ívekre is leltem, amelyek megfakult aláírása magától a híres Linnaeus mestertől származtak. Ezekben az éjszakai és reggeli órákban rendszereztem és gyarapítottam számos cédulával a regisztert - egyszer a gyűjtemény nagy névkatalógusát, aztán pedig a Kis flórát, amelyben a Marina környékének minden leletét gondosan megőriztük. Más napokon aztán Otho testvér átnézte a könyvek alapján a papírlapokat, és egy csomót még ő húzott ki és színezett át. Így növekedett ez a munka, amely már keletkezése alatt sok örömmel szolgált számunkra.

Ha elégedettek vagyunk, akkor érzékszerveinknek a világ legszánalmasabb adományai is elegendők. Mindig is tiszteltem a növények világát, és számos vándorévem alatt követtem csodáit. S jól ismertem azt a pillanatot, amikor a szívverés megáll, ha megsejtjük a kibontakozásban azokat a titkokat, amelyeket minden egyes búzaszem magában rejt. S mégis, soha nem állt hozzám közelebb a növekedés pompája, mint ezen a földön, amelyet a már rég elvirágzott zöld illata lengett be.

Mielőtt elpihentem volna, még föl-alá sétáltam a szűk középső folyosón. Gyakran gondoltam ezeken az éjszakákon, hogy a növényeket világítóbbaknak és szebbnek látom, mint bármikor valaha. A fehér pöttyös tüskevölgyek illatát is messziről éreztem, a tavaszi tél ideje alatt arabia desertaként ittam ilyet, valamint a vaníliabokrot, amely a kandelábererdők árnyék nélküli hőségében frissíti a vándorlókat. Aztán felcsapódtak, mint egy öreg könyv oldalai, a vad boldogság idejére való visszaemlékezés pillanatai - forró mocsarakra gondoltunk, amelyekben a Victoria regia virágzik, és a tengeri ligetekre, mint amilyeneket messze a pálmás partok előtt, a fakó oszlopokról látni lehet. Ám hiányzott a félelem, amely akkor ragad el minket, ha túlzott növekedéssel állunk szemben, mint valamilyen istenség ábrázolásával, amely ezer karral csábítgat. Éreztem, ahogy tanulmányaimmal együtt az erőnk is növekedett, amellyel a heves életerőket zaboláztuk, mint ahogy lovakat vezet az ember kantáron.

Gyakran már a hajnal hasadt, mire elnyújtóztam a herbáriumban felállított keskeny tábori ágyon.

5

Lampusa konyhája benyúlt a márványszirtbe. Az ilyen barlangok régi időkben menedéket és szállást nyújtottak a pásztoroknak, később pedig ciklopszkamraként beépültek a tanyákba. Már korán reggel a tűz mellett lehetett látni az öreget, amint reggeli levesét főzte Enriónak. A tűzhelyhez további mélyedések csatlakoztak, ahol tej, gyümölcs és kilöttyent bor szagát lehetett érezni. Én magam csak ritkán léptem a kolostornak ebbe a részébe, mivel Lampusa közelsége nyomasztó érzéseket keltett, s ezt szívesen elkerültem. Erio viszont minden szegletét ismerte a konyhának.

Otho testvért is gyakran láttam az öreg mellett a tűz körül. Minden bizonnyal neki köszönhettem azt a szerencsét, amiben Erióval részesültem, aki Lampusa lányával, Silviával való szerelmem gyermeke volt. Akkoriban a bíbor lovasoknál teljesítettünk szolgálatot a hadjáratban, amely az Alta Plana szabad népeiért harcolt, és amely aztán kudarcba fulladt. Gyakran, amikor a hágók felé lovagoltunk, láttuk Lampusát a kunyhója előtt állni, mellette pedig a vékony Silviát a fején piros kendővel és piros szoknyában. Otho testvér - aki ott volt mellettem, amikor felvettem a porból a szegfűt, amit Silvia kivett a hajából és az útra dobott - mikor továbblovagoltunk, figyelmeztetett, hogy vigyázzak az öreg és a fiatal boszorkánnyal, s Otho testvér hangja gúnyosan csengett, bár aggódóan is. Még jobban bosszantott a nevetés, amellyel Lampusa végigmért, s amit én gátlástalanul kerítőnősnek éreztem. S mégis nemsokára ki-be járkáltam a kunyhójába.

Miután visszatértünk a Marinára, és beköltöztünk a kolostorba, hírt kaptunk a gyermek születéséről, és arról is, hogy Silvia a gyereket elhagyta, és idegen néppel odébbállt. A hír kellemetlenül érintett - különösen mivel olyan életszakasz elején ért, amely a hadjárat fáradalmai után a csendes tanulmányoké lett volna.

Ezért hát Otho testvért teljhatalommal ruháztam fel, hogy keresse fel Lampusát és beszéljen vele, s adjon meg neki mindent, amit jónak ítél. Mennyire meg voltam lepődve, hogy rögtön a háztartásunkba fogadta a gyermeket és a nőt; bár ez a lépése hamarosan nagyon áldásosnak bizonyult mindnyájunk számára. S miként a jó cselekedetet is különösen úgy ismerni meg, hogy általa a múlt is teljessé válik, úgy Silvia szerelme is új fénybe került. Rájöttem, hogy őt és anyját előítélettel közelítettem meg, s hogy mivel könnyen leltem rá, túlontúl könnyedén is bántam vele, mint ahogy az út mellett világító drágakövet is gyakran üvegnek gondoljuk. S mégis minden pompás dolog véletlenül talál ránk - a legjobb dolgok ingyen vannak.

Persze ahhoz, hogy a dolgok így egyenesbe kerüljenek, szükség volt arra az elfogulatlanságra is, amely Otho testvért jellemezte. Az ő alapelve az volt, hogy a hozzánk közeledő embereket ritka leleteknek tekintse, mint amilyenekre vándorlás közben lehet bukkanni. Szívesen nevezte az embereket optimatáknak, hogy jelezze, mindenki a világ született nemességéhez tartozik, s hogy bárki képes számunkra megadni a legnagyobb adományt. Számára az emberek a csodálatosság edényei voltak, s hercegi jogokat biztosított képzeletben számukra. S valóban mindenki, aki a közelébe került, kivirult, mint valamilyen növény, amely fölébred téli álmából - nem mintha jobbakká váltak volna, de sokkal inkább önmaguk lettek.

Lampusa rögtön beköltözése után átvette a háztartást. A munka könnyen ment neki, s a kertben is jó kézzel dolgozott. Míg Otho testvér és én szigorúan a szabályok szerint ültettük a növényeket, addig ő gyorsan szétszórta a magokat, és hagyta, hogy a gyom nőjön, ahogy csak akar. S mégis könnyűszerrel a háromszorosát szüretelte a mi vetésünknek és gyümölcseinknek. Gyakran láttam, ahogy gúnyos nevetéssel szemléli az ágyasokban azokat a porcelánból készült, ovális táblácskákat, amelyekre Otho testvér finom betűkkel felfestette a vetés fajtáját és nemét. Közben, mint valami agyarat, kivillantotta utolsó megmaradt metszőfogát.

Bár Erióhoz hasonlóan én is dédanyának szólítottam, ő szinte kizárólag gazdasági dolgokról beszélt velem, gyakran meglehetősen bolondosan, ahogy a házvezetőnők szoktak. Silvia nevét sohasem ejtettük ki egymás között. Mégsem örültem neki, amikor Lauretta az után az este után, amikor a fal mellett találkoztunk, eljött értem. S ennek ellenére éppen az öreg bizonyult nagyon vidámnak, és gyorsan bort, MORSELLEN-t és édes süteményt hozott a vendégnek.

Erio iránt az apaság természetes örömét éreztem, valamint a szellemi örökbefogadásét is. Szerettük csöndes, figyelmes értelmét. Mint minden gyerek, aki a kicsi világában megfigyelt foglalatosságokat utánozza, ő is korán a virágok felé fordult. Gyakran láttuk, amint a teraszon ül, és egy liliomot szemlél, amely éppen kinyílni készült, és amikor ez megtörtént, a könyvtárba sietett, hogy Otho testvért megörvendeztesse a hírrel. Hasonlóképpen szívesen állt kora reggel a márványmedencék mellett, amelyekben Zipanguból való vízirózsákat tenyészettünk, melyeknek szirmait az első napsugár robbantotta szét finom hanggal. A herbáriumban is ott állt számára egy kis szék - gyakran ült ott, és figyelte, ahogy dolgozom. Ha csöndben magam mellett éreztem, mindig felfrissültem, mintha az apró testében égő mély, vidám tűz más színben tüntetné fel a dolgokat. Úgy tűnt, az állatok is keresték a közelségét, hiszen akárhányszor a kertben találkoztam vele, piros bogarakat láttam körülötte repülni, amelyeket a nép katicáknak nevez; ott mászkáltak a kezén, és a haja körül rajzottak. Az is nagyon furcsa volt, hogy a lándzsás viperák Lampusa hívására izzó fonatként vették körül az üstöt, Eriónál viszont a napsugár formájába rendeződtek. Otho testvér vette ezt először észre.

Így történt aztán, hogy életünk eltért azoktól a tervektől, amelyeket szőttünk. Hamarosan észrevettük, hogy ez a változás jótékonyan hatott a munkára.

6

Azzal a tervvel érkeztünk, hogy alapvetően növényekkel foglalkozunk, s ezért a szellem jól bevált sorrendje szerint a légzéssel és táplálkozással kezdtük. Mint a világon minden, a virágok is akarnak hozzánk beszélni, ám tiszta érzékek kellenek ahhoz, hogy megértsük a nyelvüket. Jóllehet a magokban, virágzásban és elmúlásban csalfaság rejtőzik, ami elől semmilyen teremtmény nem menekülhet, mégis biztosan sejthető, hogy valami állandó lapul a látszatok világa mögött. A tekintet ilyenképpen való élesítését nevezte Otho testvér „az idő elszívásának” - habár úgy gondolta, hogy a tiszta üresség a halál innenső felén nem érhető el.

Beköltözésünk után észrevettük, hogy témánk, szinte akaratunk ellenére, egyre tágult. Talán a kolostor erős levegője adott új irányt gondolkodásunknak, mint ahogy a tiszta oxigénben a tűz erőteljesebben és fényesebben ég. Már néhány rövid hét után észrevettem ezt, mégpedig azon, hogy a tárgyak megváltoztak - és ezt a változást először hiányosságként érzékeltem, mivel a nyelv nem elégített ki többé.

Egyik reggel, mikor a teraszról a Marinára pillantottam, a vize mélyebbnek és világosabbnak tűnt, mintha először látnám zavartalan érzékekkel. Ugyanabban a pillanatban szinte fájdalmasan éreztem, ahogy a szó elszakad a jelenségtől, mint ahogy a túlságosan erősen megfeszített íj húrja is elpattan. Láttam a világ íriszfátylának egy darabját, és attól kezdve nyelvem nem látta el megszokott feladatát. Ugyanakkor újfajta éberség költözött belém. Miként a gyerekek, akik kezükkel tapogatózva fognak meg mindent, miután szemük belsejéből a fény kifelé fordul, úgy kerestem én is a szavakat és a képeket, hogy megragadhassam a dolgoknak azt az új ragyogását, ami elvakított. Soha azelőtt nem sejtettem, hogy a beszéd ilyen kínokat okozhat, ám mégsem vágytam vissza az érintetlenebb életbe. Ha sejtjük, hogy egy nap tudunk majd repülni, akkor a gyámolatlan ugrás drágább lesz számunkra, mint a kitaposott út biztonsága. Ez jól magyarázza a szédülés érzését is, ami gyakran elfogott tevékenységem közben.

Könnyen megesik, hogy ismeretlen utakon elveszítjük a mértéket. Szerencse, hogy Otho testvér elkísért, és elővigyázatosan haladt velem előre. Gyakran, ha egy szóra rátaláltam, siettem le hozzá, tollal a kezemben, s ő is gyakran jött fel hasonló üzenettel a herbáriumba. Szívesen hoztunk létre bizonyosfajta képződményeket is, amelyeket modelleknek neveztünk - könnyű metrumban három, négy mondatot írtunk egy cédulára. Ezekkel az volt a célunk, hogy megragadjuk a világ mozaikjának egy darabkáját, ahogy köveket foglalnak fémbe. A modelleknél is a virágokból indultunk ki, és mindig ott folytattuk. Így írtuk le a dolgokat és a változásokat, a homokszemtől a márványszirtig, és az elillanó másodperctől az évszakokig. Este odaadtuk egymásnak a cédulákat, s miután elolvastuk őket, bedobtuk a kandallóba.

Hamar érzékeltük, hogy az élet előrevitt minket, s hogy újfajta biztonságot nyerünk. A szó egyszerre király és varázsló. Linnaeus kiemelkedő példájából indultunk ki, aki a szó marsallbotjával lépett az állat- és növényvilág káoszába. S csodálatosabban, mint minden birodalom, amelyet karddal hódítottak meg, az ő hatalma a virágok mezeje és a férgek légiója fölött töretlen.

Az ő példája alapján minket is az a sejtés hajtott, hogy az elemek között rend uralkodik, hisz az ember mélyen érzi az ösztönt, amely arra készteti, hogy a teremtést a maga gyenge szellemével utánozza, mint ahogyan a madárban is megvan a fészekrakás ösztöne. Busásan megjutalmazott aztán fáradozásainkért az a felismerés, hogy a mérték és a szabályszerűség a föld véletleneibe és zűrzavarába elmúlhatatlanul beágyazódott. Minél magasabbra törünk, annál közelebb kerülünk a titokhoz, amit a por rejt. Minden lépéssel, amelyet a hegyekben megteszünk, egyre inkább csökken a horizont mintájának véletlenszerűsége, s ha elég magasra emelkedünk, akkor körbeölel, bárhol álljunk is, a tiszta gyűrű, mely eljegyzett minket az örökkévalósággal.

Persze tanulómunka és betűzgetés maradt, amit így csináltunk. Ám mégis éreztük, hogy jókedvünk növekszik, mint mindenkié, aki nem ragad le a közönséges dolgoknál. A Marina körüli vidék nem vakított el többé, és egyre tisztábban, more geometrico láttuk. A napok, mint nagy ostrom alatt, gyorsan és erőteljesen teltek. Néha, ha nyugati szél fújt, megéreztük a felhőtlen vidámság ízét.

Leginkább pedig csökkent egy keveset a ránk telepedő félelem, amely mint a mocsarakból felszálló köd, összezavarja az érzékeket. Hogyan történhetett, hogy nem hagytuk abba a munkát, amikor a főerdész hatalma növekedni kezdett a mi környékünkön, és a rettegés egyre jobban terjedt? Miénk volt már a vidámság tudata, aminek ragyogásától a csalfa tünemények elillannak.

7

A főerdészt régóta ismertük mint Mauretánia régi urát. Gyakran láttuk a konventeken, és egyes estéken együtt ültünk játék mellett, és mulatoztunk. Olyan alaknak számított, akit a mauretániaiak egyszerre tartottak nagy uraságnak és egy kicsit nevetségesnek - körülbelül úgy, ahogy a lovasság egy öreg ezredesét fogadják a seregnél, amikor néha-néha előjön birtokáról. Megmaradt az ember emlékezetében, már csak azért is, mert zöld színű, arany magyallevelekkel telehímzett frakkja vonzotta a tekinteteket.

Gazdagsága határtalannak számított, s az ünnepségeken, amelyeket városi házában tartott, bőség uralkodott. Régi szokás szerint durván ettek és ittak ott, s a nagy játékasztal tölgyfa lapja roskadozott az arany terhektől. Az ázsiai összejövetelek is híresek voltak, amelyeket követőinek tartott kicsi villáiban. Gyakran volt alkalmam közelről látnom őt, és ilyenkor megcsapott a szele annak a régi hatalomnak, amely erdei felől körüllengte. Akkoriban lényének merevségét is alig éreztem zavarónak, mivel minden mauretániai idővel kicsit merevvé válik. Különösen a pillantásokban érződött ez erősen. Így a főerdész szemében is látszódott a félelmetes jovialitás csillogása, különösen, ha nevetett. Szemét, mint az öreg ivókét, vörös fátyol borította, ugyanakkor a ravaszság és megrendíthetetlen erő kifejezését is látni lehetett benne - néha még függetlenséget is. Akkoriban közelsége kellemes volt számunkra - önteltek voltunk, és a világ hatalmasainak asztala mellett éltünk.

Később, mint hallottam, Otho testvér azt mondta mauretániai időszakunkról, hogy egy tévedés csak akkor válik hibává, ha kitartunk mellette. Nagyon helyénvalónak tűnt ez a kifejezés, ha arra az állapotra gondolok, amiben akkor voltunk, amikor ez a rend magához vonzott. Vannak a pusztulásnak olyan korszakai, amikor elmosódik a forma, mely az életet belülről irányítja. Ha ilyen állapotba kerülünk, egyensúlyát vesztett lények módjára támolygunk ide-oda. Tompa örömből tompa fájdalomba esünk, s az állandóan bennünk élő veszteségtudat csábítóbbnak festi a jövőt és a múltat. Régmúlt időkben vagy messzi utópiákban tevékenykedünk, miközben a jelen elúszik.

Amint tudatába kerültünk ennek a hiányosságnak, igyekeztünk kilépni belőle. Vágyakoztunk a jelenlét, a valóság után, s behatoltunk volna a jégbe, a tűzbe és az éterbe, hogy meneküljünk az unalom elől. Mint mindig, ha a kétség teljességgel párosul, mi is az erőszakhoz fordultunk - s nem az erőszak-e az örök inga, amely a mutatókat továbblendíti, akár nappal, akár éjszaka? Elkezdtünk hát hatalomról és önteltségről álmodozni, és azokról a formákról, amelyek merész sorokban mozognak egymás felé az élet halálos harcában, akár elpusztulnak, akár győzedelmeskednek. Előszeretettel tanulmányoztuk ezeket, ahogy azokat a marásnyomokat vizsgálja az ember, amelyeket valamilyen sav hagy simára csiszolt fémek sötét tükrén. Ilyen érdeklődés mellett természetes, hogy a mauretániaiak közeledtek hozzánk. Bennünket az a capitano vezetett be a rendbe, aki az ibériai tartományok nagy felkelését verte le.

Aki ismeri a titkos rendek történetét, az tudja, hogy nehéz felbecsülni terjedelmüket. Hasonlóan ismert az a termékenység, amellyel elágazásokat és telepeket létesítenek, úgyhogy ha a nyomukba ered valaki, az hamarosan elvész, mint valamely labirintusban. Ez a mauretániaiakra is igaz. Az újonc számára különösen az volt furcsa, ha termeikben egymást halálosan gyűlölő csoportok tagjait látta békésen beszélgetni egymással. Vezetőinek az volt a céljuk, hogy a világ ügyeit művészien intézzék. Megkövetelték, hogy a hatalmat egészen szenvedély nélkül, istenekhez hasonlatosan kezeljék, s ennek megfelelően iskoláikra tiszta, szabad és mindig félelmetes szellemek csapását mérték. Mindegy, hogy a lázadáson vagy a renden belül munkálkodtak - ahol nyertek, ott mauretániaiakként nyertek, s ennek a rendnek a büszke „Semper victrix”-e nem tagjainak szólt, hanem fejének, a doktrínának. Az idők viharai között is megingathatatlanul állt, s rezidenciáiban és palotáiban mindig biztos talajra lehetett lépni.

Ám nem a nyugalom élvezete volt az, ami miatt szívesen időztünk ott. Ha az ember elveszti a tartását, akkor a félelem kezdi irányítani, s a félelem örvényeiben vakon sodródik. A mauretániaiaknál azonban érintetlen nyugalom uralkodott, mint a ciklon középpontjában. Amikor szakadékba hullunk, állítólag a tisztaság legmagasabb fokával látjuk a dolgokat, mint valamilyen túlzottan élesre állított szemüvegen át. Ezt a tekintetet lehetett elnyerni a kezdettől fogva gonosz Mauretánia levegőjében. Éppen amikor a félelem uralkodott, akkor erősödött fel a gondolatok hűvössége és a szellemi távolság. Katasztrófák idején jókedv uralkodott, s úgy tréfálkoztak velük, ahogy egy játék bank bérlői élcelődnek vendégeik vereségein.

Akkoriban vált számomra világossá, hogy a pániknak - amelynek árnyai mindig ott lebegnek nagyvárosaink fölött - az ellentéte azoknak a keveseknek az elbizakodottságában található, akik sasok módjára köröznek a tompa szenvedés fölött. Egyszer, amikor a capitanóval ittunk, ő úgy nézett bele a harmatos kehelybe, mint egy üvegbe, amelyben régmúlt idők tárulnak fel, és álmodozva mondta: „Soha pezsgő nem volt ízletesebb, mint az a pohár, amit a gépek mellett kaptunk azon az éjjelen, amikor Saguntot porrá égettük.” S mi azt gondoltuk: „Inkább ezekkel bukjunk, mint hogy azokkal éljünk, akiket a rettegés arra kényszerít, hogy porban csússzanak.”

Ám eltérek tárgyamtól. A mauretániaiaknál meg lehetett tanulni azokat a játékokat, amelyek a kötöttségektől mentes és még a gúnyba is belefáradt szellemet megörvendeztetik. A világ náluk kártyává olvadt össze, amilyeneket amatőrök számára nyomtatnak, köröcskékkel és fényes eszközökkel, amilyeneket szívesen fog meg az ember. Ezért is tűnt furcsának, hogy ezekben a világos, árnyék nélküli és absztrakt termekben olyan alakokra lehet bukkanni, mint a főerdész. Ám mindig, amikor a szabad szellem uralmi gócokat alapít, csatlakoznak hozzá a bennszülöttek is, ahogyan a kígyó is a nyílt tűz mellé kúszik. Ők a hatalom régi ismerősei, s érzik amikor új óra üt, hogy föltámadjanak a zsarnokok, akik kezdetektől fogva a szívükben laktak. Ekkor keletkeznek a nagy rendekben azok a titkos utak és boltozatok, amelyek irányítását semmilyen történész sem ismerheti ki. Ekkor indulnak meg azok a finom harcok, amelyek a hatalom belsejében születnek, képek és gondolatok, eszmények és szellem közötti küzdelmek.

Az ilyen villongások alatt meg lehetett tanulni, honnan ered a földi fondorlatosság. Velem is megtörtént mindez, amikor az elveszett Fortunio keresésére indultam, s eközben behatoltam a főerdész vadászterületére. Azóta ismerem a határokat, amelyek mértéket szabnak az elbizakodottságnak, és elkerültem, hogy az erdész sötét erdejébe lépjek, amit ő „teutoburgi erdejének” szeretett nevezni, mint ahogy általában mestere volt a megjátszott és tekervényes becsületességnek.

Nemes Péter fordítása

* Átvétel a Nagyvilág Irodalmi Folyóirat 2002. áprilisi számából. A teljes regény megrendelhető az Európa Könyvkiadótól.