Horváth Róbert

John Tavener: Akathist of Thanksgiving
(Sony Classical CD SK 64446)

„Ha keleti zenét hallgatnak, ott az isteni valamilyen módon már jelen van.
Van – ami az örök »Vagyok« megfelelője.”
Sir John Tavener: Music of Silence

Ezeknek az oldalaknak* nem csupán az lehet a feladata, hogy tradicionális szellemiségű külföldi alapműveket, könyvérdekességeket vagy magyarul megjelent könyveket mutassanak be. Nem is csak az, hogy e művek kapcsán a magyar szerzők kifejtsék saját gondolataikat, kiegészítsék vagy pontosítsák azok témáit. Egy tradicionális szellemiségű folyóirat recenzió rovata – amely más esetekkel ellentétben nem annyira a bírálatra, mint inkább az iméntiekre helyezi a hangsúlyt – mindemellett egzisztenciális feladatok elvégzésére is alkalmas, hiszen az ajánlott könyvekkel közvetlenül hathat az életvezetésre. A magunk részéről másutt sem azért hivatkozunk egyes könyvekre – mondjuk jegyzetek formájában –, hogy olyan nagyon szakszerűnek vagy tudományosnak látsszunk. Ezt a nemritkán fárasztó eljárást azért vállaljuk fel, mert a hivatkozott könyvek atmoszférateremtő erővel bírhatnak: olyan intellektuális és szellemi életlégkört teremthetnek, ami szellemi szempontból megfelelőbb, magasabb rendű az általános mai környezetnél. Mindez nem a menekülés szempontjából vetődik fel; egyszerűen csak ebből a szempontból: ahhoz, hogy az ember szellemileg kezdhessen magával valamit, normálisabb körülményekre van szüksége. Egyes szerzők és műveik ehhez járulhatnak hozzá. Mindaz, amit az efféle hivatkozások és orientációk képviselnek, nyilvánvalóan ma is csak szűk részét alkotják egy tradicionális szellemiséggel áthatott egzisztenciának és kultúrának; szerény hozzájárulások a magasrendű spiritualitás számára megfelelőbb életkörülmények kialakításához.

Ez alkalommal kivételesen egy zenei műről szeretnénk szólni. Szerzője, az angol John Kenneth Tavener (sz. 1944) jól ismert tradicionalista körökben. Barátainak, Cecil Collins festőművésznek, Kathleen Raine költőnek és Blake-kutatónak – a Temenos folyóirat alapítójának – Paultons Square-i (Chelsea) otthonaiban Marco Pallis gyakori vendég volt. Az ortodox keresztény elkötelezettségű Philip Sherrard szintén személyesen ismerte a zeneszerzőt, s részt vett néhány műve elméleti előkészítésében. Tavener szoros kapcsolatban állt Anthony Bloom metropolitával, egy ortodox apácával, Thekla anyával és az ortodox egyház más képviselőivel. 1961-től napjainkig több mint százhúsz művet komponált, nemzetközileg elismert zenei genius. Nagy többségükben már korai alkotásai vallásos művek voltak, 1977-ben azonban áttért az ortodox kereszténységre, amitől kezdve az európai vallási zene legismertebb kortárs képviselőjének tartják Arvo Pärt mellett. A zene nyelvén napjainkban is születnek művészi értékkel bíró vallásos művek.

Az Akathist of Thanksgiving John Tavener 1986-os alkotása (1988-ban mutatták be). Ötletét egy költemény formájában megírt hálaadó ima adta, amit az 1940-es években a sztálini munkatáborok egyikében írt egy orosz pap (Grigorij Petrov atya: Akathisztosz: Dicsőség Istennek Mindenért). Főként az első negyven percben, de az egész kompozíció alatt is érezhető ez a kettősség: a legkomorabb, legnehezebb körülmények közepette kimondott hálaadás. A mű két kórusra, négy szólamra, kilenc szólóénekesre, vonószenekarra, orgonára és ütősökre íródott, szövege az említett költemény lett. A vers az ortodox egyház akathisztoszainak mintáját követi: tizenhárom himnusz, amelyek két fő összetevőből állnak (kondákionból és íkoszból), csupán az utolsó egyrészes (kondákion). Geoffrey Haydon monográfiája szerint (John Tavener. Glimpses of Paradise. London, 1995, Victor Gollanz, 212–213. o.) az eredeti zenemű is ezt a szerkezetet követte, csak az előadott és közzétett változat hagyta el a VIII. és a IX. himnuszt.

Tavener Akathistja egyszerűen fenséges és felemelő mű lett. Egyik titka valószínűleg a fel-felharsanó Dicsőség Neked, ó, Isten! -ekben rejlik, mely sor – a szerzőtől megszokott módon – hol egyházi szláv, hol angol nyelven hangzik el, jobbára Isten „szigorú” arculatát megjelenítve.

Az Akathist leginkább kórusmű, amiben a vonósok, az orgona és az ütősök korlátozott, erősen meghatározott szerepet kaptak. Az egész középkor utáni európai zenére jellemző volt, hogy egyre több azonos hangszert szerepeltettek. Úgy akarták magukat kifejezni és hatást elérni, hogy minden hangszer egyre többet, minden egyre hangosabban szólt, míg végül a nyugati zenéből csaknem teljesen eltűnt a csend. A csend hiánya elvitte a sokatmondó egyszerűséget is, mindent csak telítettséggel, agyonkomponáltsággal, majd vadsággal véltek kifejezhetőnek. Szinte a hangszerek kezdték használni az embereket: szerzőket, előadókat, hallgatókat egyaránt. Szerencsére Tavenernél – és még néhány zeneszerzőnél a XX. században – újra visszatért a csend. Megint döntő szerepe van a szüneteknek, és ezzel együtt a hangszerek meghatározott, alkalmazott, funkcionális, kifinomult, tudatos használatának. Habár az Akathistban az orgona, a vonósok és az ütősök szerepeltetése meglehetősen korlátozott, hatásuk és kifejezőerejük annál nagyobb. A mű énekkórusai a bizánci és az orosz egyházi zenén kívül a gregoriánt, Hildegard von Bingen alkotásait, távolabbról pedig a tibeti buddhizmust is felidézik.

John Tavenerre és egyik művére nem azért kívántuk ráirányítani a figyelmet, mert tradicionalista körök által kedvelt zeneszerző. Mint azt Frithjof Schuon is megállapította, „egyes tradicionális alkotások rosszak, míg más nem-tradicionálisak jók”. Egy efféle külsőleges nézőpont sokszor félrevezető. Nem is csak azért szóltunk róla, mert művészete vallási, és mi ilyen irányba szeretnénk terelni az olvasó zenei érdeklődését. A vallási alkotások nem oldanak meg minden kérdést: Schoenberg Verklärte Nachtja számunkra vallásos zene, éppúgy ahogy Vivaldi „világi” muzsikái is azok lehetnek, és sok minden más, amit nem tartanak vallásosnak, mert nem tudják úgy megélni. Természetesen egyáltalán nem minden méltó arra, hogy ekként éljük meg. Ne feledjük azonban, hogy az igazi vallási művészet is túlmutat önmagán, önnön vallási voltán. Ettől az, ami, és ettől érdemes a figyelmünkre.

Jegyzet

* A jelen írás eredetileg az Axis Polaris folyóirat második számának „Recenziók” rovatában jelent meg. Javított változat.